Régen még együtt néztük a szállingózó havat,
De tested sajnos már csak egy szétrágott húscafat.
Igaz éned megmutatkozik, lassan kitárulsz,
Mintha királynővé koronáztak volna, bámulsz.

Én, mintha hozzám nőtt volna, úgy tartom a pennát,
És ha kell, literszámra vásárolom a tintát.
Gondolataim, papírra vetve, tovább adom,
Így osztom meg másokkal örömöm és bánatom.

Na meg persze a tudást, hisz most is az a lényeg,
Hogy hogyan működik egy gép, vagy mit tud egy méreg.
Én tanultam és tanítom azt, hogy „térkép e táj”,
És tudom azt, hogy hol lakott Vörösmarty Mihály.

Eme világ mára már csak bűn, hazugság, gazság,
Amin dolgozom, az embereknek kijáró igazság.
Egy szép nap talán nekem kiáltják majd, hogy: „Éljen!”,
Későn tudod meg, hogy miért állok az erkélyen.