Az Ismerkedés a XXI. században című véleménycikkem az utóbbi 1 év legolvasottabb posztja lett. Talán azért is, mert az emberek egyetértenek abban, hogy ezek a platformok mindenféle célt szolgálnak, csak épp azt nem, amire eredetileg tervezték őket, azaz a párkeresésre. Az eredeti cikk egyik lányának sztorija azonban egy érdekes mellékepizóddal folytatódott.

Annát, aki augusztusban betöltötte a 29. életévét, már bemutattam az előző részben. Molett alkatú, ám kifejezetten szép arcú, szőke hölgy, aki a társkeresőt majd minden nap fél-profi, mély dekoltázsát mutató fényképek áradatával töltötte meg. Margóra megjegyezném, hogy ezek a képek legfeljebb 1-2 órán át maradtak fent, majd törlésre kerültek az oldalról. Instagram fiókja, ahol fehérneműben reklámozott 1-1 kevésébe ismert krémet, rúzsokat, szintén megszűnt idővel.  Ahogy azt már leírtam, a hölgy privát chaten szinte semmit nem volt hajlandó elárulni magáról korán, hozzávetőleges tartózkodási helyén, illetve azon a tényen kívül, hogy sem most, sem a jövőben nem szeretne anyává válni. Az ilyen oldalakról szerzett tapasztalataimból kiindulva két lehetőséget tudtam csak elképzelni, hogy vagy valaki visszaél egy tényleges lány képeivel, hamis nevet használva, vagy pedig a hölgy lelki sebeit a „lájkokkal” gyógyítja. Ám nem sokkal a cikk megjelenése után Anna már csak alig-alig töltött fel tartalmat magáról, mint ahogy később kiderült, nem tűnt el, csupán oldalt váltott.
A pop-up, azaz a kéretlen, felugró reklámablakoktól a legtöbb embert a hideg rázza. Napjában tucatszor olvashatjuk el, hogy csuda mód vírusos a gépünk, mit használjuk, hogy 1 héten belül lefogyjunk 8-10 kilót, vagy hogy pár kilométeres körzeten belül több szingli nő vár ránk, mint amennyi a régió teljes lakossága. De ilyen reklámablakok témája az ú.n. cam modellek oldalai is, akik bizonyos összegért erotikus, vagy inkább már pornográf témájú műsort kínálnak.
Nem kis meglepetésemre az egyik ilyen reklámról nem más, mint Anna mosolygott rám, fekete, egyrészes, ujjatlan hálóruhában, mely alatt szemmel láthatóan nem viselt semmit. Oldalán egymás alatt voltak felsorolva műsorának feltételei, hogy sem személyes találkozókat nem vállal, semmilyen személyes kérdésre nem válaszol, azonban a nevén kívül minden információ fel volt sorolva, ami társkereső adatlapján is. A többi nézőtől kapott üzenetekre többnyire szóban válaszolt, így legalább annyi kiderült, hogy a profil tulajdonosa egy tényleges magyar hölgy. Az oldal hivatalos fizetőeszköze a token, vagy zseton, amit valódi pénzért vásárolhatunk, vagy a hölgyek műsorának megtekintésével szerezhetünk úgymond ingyen. Kíváncsiságból magam is megkértem a lányt, csupán annyira hogy szabaduljon meg ruhájától, azaz meztelen üljön kamera elé, amit alig több mint 2 euró értékű zsetonért cserébe meg is tett. Nem nagyon ismerem a mostani tarifákat, de sose hittem, hogy bárki ennyire mélyre süllyedhet.
Újra csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy számomra érthetetlen, hogy most Annácska (és persze jó pár hozzá hasonló csaj) mit is keres tulajdonképpen, mivel szerintem túl sok komoly szándékú pasi nem egy ország-világ előtt magát meztelenül mutogató lányt szeretne párjának, másfelől, ha csak reklámozni akarja magát, „vállalkozását”, biztos, hogy egy társkereső a legjobb hely erre?

Egy napon, mikor a trehány tótnak semmi dolga nem akadt,
Parancsba kapta, tenni kéne, valami nagyon fontosat,
Magyarul kéne kiírni egypár dolgot, mit törvény diktál,
De magyar-szlovák fordítót bizony, egyet sem talál.

Így azt gondolja a Google Translate, biztos ugyanolyan jó,
Hisz kész kell legyen a szöveggel míg lehullik az első hó.
Az első üveg Borovičkától még csak énekelgetett,
De a másik után magabiztos lett és gépelni kezdett.

Ismert hazai körökben, az az általános nézet,
Nem akarásnak nyögés a vége és megutál egy nemzet.
És ez nem csak afféle, szerény vélemény,
Határozottan állítom, hogy tény, tény, tény.

Ezért mikor kint rossz az idő és csak a Face tolható,
Azon agyalok, Panadolra még két Xanax lenyomható?
Úgy hiszem, talán jobban járnék, ha tökön szúrnám magamat,
Mint elviselni sok „fordítót” és tükörfordításokat.

Mert sok a béna fordító, még több gagyi fordítás,
Katasztrofális fordítás, sok önjelölt fordító.
A végeredmény bűzlik, az olvasó csalódik,
S amíg ez el nem tűnik, a kritikus pofázik!

Régóta nagy csodálója vagyok James Rolfe, azaz az Angry Video Game Nerd munkásságának. Az amerikai rajongók előszeretettel hivatkoznak rá, mint a férfira, aki retró játékokból él meg. A Cinemassacre néven is ismert Rolfe munkássága viszont ennél sokkal többet takar. A rossz játékokról szóló rövid bemutató-videókat sokszor csavarokkal és persze az elmaradhatatlan szállóigéivel, mint pl. a Mit gondoltak? tette emlékezetessé. Műsorában jó pár vendégszereplő szerepelt, a visszatérő fiktív karaktereken kívül, mint Jason Vorhees vagy Shitpickle, Lloyd Kaufmann és Macaulay Culkin is vállaltak egy-egy epizódot.
Rolfe maga hobbiból gyűjti a világon megjelent összes játékkonzolt és játékot. Még a videókban látott pincehelyiség is kicsinek mondható valamennyi Sega, Atari, Nintendo, stb. játéknak és gépnek, amit birtokol. A Nerd elmondása szerint sok tárgyat kiárusításon, aukción szerzett, némelyik ára több száz, vagy akár ezer dollárba is került.
Úgy 2 hónapja mutattam be B.M. barátomnak az említett sorozatot, aki azóta is napi szinten nézi a részeket és elmondása szerint nagyon jól szórakozik rajta. A minap megkért, hogy ő maga is szeretne Game Boy és Nintendo DS játékokhoz és konzolokhoz jutni. Mint már említettem, mivel ezeket újan már nem lehet beszerezni, a lehetőségek igencsak korlátozottak. A használt, öreg konzolok elektronikáját nem egyszerű karban tartani, ráadásul nem érik meg a beruházást, hacsak tényleg nem egy autentikus verzió egy gyűjtő álma. Az emulátorok virtuális közegben teszik lehetővé a programok futtatását, ám ezek használata korlátozott. Az új generációs konzolok, mint a Nintendo 3DS kompatibilis a korábbi verziókkal ugyan, ám nem épp olcsóak.
Mivel az ügyfélszolgálatok nem adtak kielégítő választ, az egyik nem említett Facebook csoport, melynek alcíme, hogy Dobd a témát, dumáljuk meg! úgy gondoltam megfelelő platform, hogy kikérjem a köz véleményét, hogy mit javasolnak. Hamar választ is kaptam, csak sajnos nem olyat, mint amilyet szerettem volna. Egy kedves fiatalember, akit nevezzünk úgy, hogy Piroska a Farkas egyből megtisztelt a véleményével, hogy idézem „keressek egy nőt magamnak”. Ezúton szeretném közölni az úriemberrel, hogy attól, hogy valakinek nincs vele kitapétázva a facebook oldala, attól még nem jelenti azt, hogy nincs senkije. Az úr másik kijelentésére, hogy ezt „csak viccnek” szánta, szívesen reagálnék, hogy én mit tartanék viccesnek, de a gondolataimat sajnos nem bírja el a nyomdafesték. A következő reagáló Sajtos Hamburger volt, aki szerint ne hivatkozzak „barátra”, hanem vállaljam fel, hogy magamnak akarom. Mivel ahogy már Az Enter emberben írtam, nem vagyok én Radics Peti, hogy idiótákkal vitatkozzam, a posztot töröltem, a csoportból pedig kiléptem.
Elszomorodva tekintek arra, hogy mi megy a közösségi oldalakon. Az emberek segítőkészsége valahol a béka segge alatt van, megy a fikázás, a kritizálás. Szerintem egyszerűen, ha nem tudnak segíteni, vagy értelmesen hozzászólni, akkor görgessenek tovább szó nélkül.

A mostani járványhelyzet miatt jelenleg a társkeresés sem egyszerű dolog. Részben személyes kérésre, részben kíváncsiságból felnéztem egy-két erre kifejlesztett, meg nem nevezett platformra, ugyanakkor arra kértek, írjam le, hogy mit gondolok. A hölgyek nevét adatvédelmi okokból megváltoztattam, de jellemvonásaik és adatlapjaik autentikusak.
Elsősorban nem párkeresés céljából írtam a hölgyekre, hanem ismerkedés céljából, amiből személyes tapasztalataim alapján jó barátságok is születtek már, nagyjából 10 éve. Lássuk, mire megyek 2021-ben.

Mónika – Az adatlapja szerint a hölgy gyermektelen, 28 éves, helyi lakos. A képei alapján egy barna hajú, teltkarcsú, mosolygós, kifejezetten vonzó lánynak tűnik. Üzenetemre elég gyorsan válaszolt, kulturáltan közölte, hogy szívesen ismerkedik, barátkozik, de nem látatlanul. Itt tűnt fel, hogy valamiért nem töltötte fel a rendszer a fényképemet a társkereső adatlapjára, így üzenetben mellékeltem a fotómat. Innentől kezdve a hölgy nem válaszolt egyetlen üzenetemre sem. Valószínűleg túl megterhelő lett volna annyit írni, hogy: Bocs, nem vagy szimpatikus, nem szeretnék írni veled.

Anna – Szintén 28 éves, molett, szőke hajú, gyermektelen hölgy. Az adatlapján tartózkodási helynek több nyugati város volt feltüntetve, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok területéről. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy a hölgy egy észak-nyugat magyarországi településről származik, szerény véleményem szerint pedig soha nem járt az általa feltüntetett városokban. Saját elmondása szerint modellként keresi a kenyerét. Ha az, hogy az Instagram oldala tele van képekkel, ahol szűk fehérneműben egy krémes tubust tart a kamera felé annak számít, akkor nem hazudott. Sajnos magáról alig árult el valamit, arra hivatkozva, hogy minden az „ő dolga”, a beszélgetést pedig nem sokkal ezután félbeszakította.

Lilla – Lilla elmondása szerint 23 éves, budapesti nő. Ezt először nem tudtam sem alátámasztani, sem cáfolni. Képei nagy része hátulról, vagy oldalról készültek róla, arcát pedig szinte egyiken sem lehetett kivehetően látni. Nos, később kiderült, hogy Lilla, csak szabadidejében Lilla, polgári neve pedig Attila és passzív transzvesztita prostituáltként keresi kenyerét. Félreértés ne essék, nem bírálom sem a foglalkozását, sem a beállítottságát, de magát „nőnek” beállítani, pláne magát társkeresőn reklámozni, elég merész pofátlanság. Az „transgender” nőkről és férfiakról alkotott véleményemet A bináris gender hanyatlása című cikkemben már kifejtettem, így erről itt nem kívánok többet szólni.

Katalin – A 25 éves, szintén magyarországi Katalin igencsak esztétikus látványt nyújtott a képein. Mosolygós, kedves arcával, és formás, sportos testalkatával biztosan nem egy férfit sikerült behálóznia. Valószínűleg ugyanennyit sikerült is eltaszítania üzeneteivel, mely szerint nem ismerkedés céljából van az oldalon, hanem Tiktok és Instagram követőket keres, illetve iratkozzak fel rá én is. Hozzá hasonlóan 3 másik hölgy is ezzel az üzenettel fordult hozzám, mondanom sem kell, egyikre sem iratkoztam fel.

Erika – A 34 éves, kelet magyarországi hölgy szintén csinosnak mondható, leszámítva egy igencsak csúnya anyajegyet az arcán. Fényképein előszeretettel mutatja mély dekoltázsát, illetve francia vagy tanga bugyis fenekét. Adatlapján fel van tüntetve, hogy bár pikáns képeket oszt meg magáról, nem prostituált. Beszélgetésünkből aztán kiderült, hogy nem is társkeresés céljából van az oldalon, mivel van párja, csak 3 éve győzte le a rákot és a férfiaktól kapott dicsérő szavakból merít önbizalmat. Kövezzenek meg, nagyon sajnálom, hogy onkológiai paciens volt a hölgy, de szerintem akkor sem egy társkeresőn kéne az embernek a lelki sebeit nyalogatnia.

Sajnos nincs rá mód, hogy valamennyi, számomra extrém példát felhozzam egy cikkben anélkül, hogy túl hosszúnak, vagy unalmasnak tűnjön. Az „ódivatú” érzelmeken alapuló kapcsolatok szinte teljesen eltűntek. A „férfiak” a nemi szervük mutogatásával, vagy anyagi jólétükkel „udvarolnak” úgymond a lányoknak. A „nők” félmeztelen mellük, fenekük mutogatásával „csábítják” a férfiakat. Közben persze mindkét fél csodálkozik, hogy az egyik csak a pénzre megy, a másik pedig csak a szexet akarja. A másik, igencsak unfer dolog, a talonba tett emberek, azaz: Van egy párom, de ha véletlen szakítanánk, már van vagy 3 másik, akit egyből a helyére állíthatok. 10-15 éve, amire visszaemlékszem, ez nem volt módi. A párokat erősebb érzelmi szálak kötötték össze, és szakítás után pár hétig, hónapig egyedül voltak, manapság pedig úgy ugrálnak egyik kapcsolatból a másikba, mint békák a tóba.

18 éven aluliaknak nem ajánlott tartalom!

A minap akadtam rá Curt cikkére, mely a „Magyar pornós nővérek, akikről még tuti nem hallottál” címen csalogatta eme pikáns témával kapcsolatban az olvasni vágyókat. A kb. 8 hónappal ezelőtt napvilágot látott cikk az én 2020. májusi-júniusi bejegyzéseimen alapszik, melyet egy másik platformon publikáltam. Curt a beleegyezésem kérte, hogy a saját blogján felhasználhassa a, mondjuk így, kutatómunkám eredményét. Ennek fejében, csupán annyit kértem, hogy tüntessen fel, mint forrást. Maga a cikk lényegre törő, de a nyelvhasználata számomra egy kissé túl szabad. A pontatlanságok és hiányosságok pótlására az alábbi cikk szolgál majd.
A tavalyi év folyamán akadtam rá újra az xhamster nevű oldalon, a tragikus sorsú Gulybán nővérek castingjára, Pierre Woodman közreműködésében. A Woodman videók alapból internetes háborúk tárgyát képezik, mivel az emberek előszeretettel töltik fel, a rendszergazdák pedig a jogvédett tartalomra hivatkozva folyamatosan törlik le ezeket. Az említett videó eredeti verziója még 2011 júniusában került fel az internetre, sok felhasználó viszont, mint egy vadonatúj mesterművet csodálta a két fiatal lányt. Valószínűleg sokakat ért kellemetlenül a felismerés, mikor közöltem, hogy ez nemcsak egy majd 10 éves videó, de annak idején a két csaj a magyar kibeszélő oldalakon, mint pl. a napiszar, valóságos sztárnak számított és a barátnőikkel együtt szinte már a csapból is ők folytak. Ez után kértek meg az idegen nyelvű rajongók, hogy angolul tegyem közzé, amit a lányokról tudni lehet, és hát a későbbi reakciókból ítélve nem biztos, hogy lelkileg fel voltak készülve a szomorú igazságra. Szeretném mindenki figyelmét felhívni, hogy az alább olvasható történet nem hitelesített adatok alapján lett összeállítva, kérem, így olvassák.
Az 1990-ben született Gulybán Anna (művésznevén Hana Cute), és 1989-ben született nővére, Gulybán Cintia (művésznevén Szelina Black), a neten fellelhető információk szerint, Kerepestarcsáról származnak. Szüleiket fiatalon, egy autóbalesetben veszítették el. Alá nem támasztott források szerint, fiatal koruktól kezdve, útszéli prostitúcióból tartották fenn magukat, majd később egy harmadik lánnyal együtt béreltek egy lakást Budapest 14. kerületében, ahol, mint escortok várták kuncsaftjaikat. Cintiának még gondja is volt belőle, hogy kiskorúként hirdette magát, ám ennek fejleményeiről az óta sem találtam több adatot. A két lány később német barátainkhoz vándorolt a jobb megélhetés reményében. Kezdetben, mint sztriptíztáncosnők keresték kenyerüket, majd ú.n. „Sugardaddy-kel” biztosították be megélhetésüket. Aki nem ismerné a kifejezést, legyen elég annyi, hogy egy 50-60 éves férfiakból álló, szegénynek nem mondható, társaság professzionális szeretőivé váltak. Nem sokkal később, 2011-ben, előbb Anna, majd mindkét testvér bekerült a korábban említett castingra. Ezután több amatőr pornóvideójuk is felkerült a német mydirtyhobby oldalra, ahol rendszerint kezdők próbálják több-kevesebb sikerrel értékesíteni videóikat.
2012-ben azonban 180 fokos fordulat következett be a történetben. Cintia ez év szeptemberében a sokak szerint Napóleon-komplexussal küszködő olasz producerrel, Rocco Siffredivel kirándult Svájcban, majd tragikus hirtelenséggel életét vesztette. Siffredi és stábja ama rossz hírben állnak, hogy kamerán kívül bedrogoztatják a lányokat és ingyen jelenetekre vagy potya szexre kényszerítik őket. Talán a lánynak más körülmények között nem esett volna komolyabb baja, ám mivel cukorbeteg volt, a drog inzulinnal keverve halálos méreggé állt össze a szervezetében. Woodman egy 2018-as bejegyzésében megerősítette, hogy az esetet egy szerencsétlen incidensként zárták le és végül senkit nem vontak felelősségre.
Anna, miután értesült nővére haláláról, depresszióba esett és tiszavirág életű színészi karrierjének búcsút mondva végérvényesen felhagyott az iparral. Állítólag az óta Németországba emigrált, nevet változtatott és pillanatnyilag pincérnőként dolgozik. Az internet viszont nem felejt.

Curt cikke: http://prnlvr.hu/magyar-pornos-noverek-akikrol-meg-tuti-nem-hallottal/#comments-section
A lányok, Cintia (bal), Anna, (jobb): http://prnlvr.hu/wp-content/uploads/2020/08/xhamster.com_14602145_sisters_on_a_casting_720p.mp4_20200804_113906.582.jpg

„Néhány ember olyan, mint az enter. Minden mondata után ütném!” - szól a híres mém, de azt a frappáns címet is adhattam volna, hogy: „Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak.”
Úgy egy évtizeddel ezelőtt a Facebook-os játékok nagy részében csak azok a játékosok segíthettek egymásnak, akik a közösségi oldalon is egymás barátlistáján szerepeltek. Így került az enyémre a következő sztori főszereplője, akit nevezzünk Shreknek. A fiatalember egy ideig követte ama íratlan szabályt, hogy ismeretlenül nem avatkozunk mások magánéletébe, ám ez 2013-ban megváltozott. Az említett év szeptemberében, frissen szakítás után, szükségem volt némi lelki támaszra. Introvert lévén, a Facebook üzenőfalán tettem nyilvánosságra, hogy egy pár kedves, baráti szó most bizony jól esne. Az, hogy ez akkor mennyire volt helyes lépés, vitatható. Nos, Shrek úgy érezte, hogy vadidegen lévén, akit legfeljebb 1-2 játék köt csak hozzám, tudtomra kell adnia, hogy zavarja az, hogy idézem: „a Facebookon sajnáltatom magam”. A posztot ezek után töröltem, majd lezártam magamban a dolgot annyival, hogy biztos a srácnak rossz napja volt és úgy gondolta, hogy talán jobb lesz neki azáltal, hogy egy negatív kommenttel még jobban elrontja az enyém.
Alig egy évre rá, 2014 augusztusában, szinte szóról szóra megismétlődött az előző évi hacacáré. Shrektől újra megkaptam, hogy „már megint itt sajnáltatom magam”. Mivel engem úgy tanítottak, hogy ha jót nem tudok írni, akkor inkább tartsam meg a véleményem, ezúttal gondolatban elkönyveltem, hogy az illető a stílusát tekintve valószínűleg egy tapintatlan barom. Sajnos a fiatalembert akkor nem töröltem a poszttal együtt, így jutottunk el a két héttel ezelőtti történésekhez.
Március 13.-án, azaz a két héttel ezelőtti szombaton Fizess, hogy nyerj! címen jelentettem meg a Magic the Gathering kártyajátékról szóló véleménycikkem, mely az óta törlésre került. Alig két órával a megjelenése után Shrek, akiről az évek során meg is feledkeztem, újra kommentált. Megkaptam, hogy ő bizony 20 éve játékos, hülyeségeket írtam a cikkben, meg még pár „kedves” nyalánkságot. Elismerem, én csak 11 éve vagyok játékos, a könyvekből is csak az Arénát, a Suttogó erdőt és a Letépett láncokat olvastam, a Végső áldozatot pedig még csak nemrég kezdtem, így ellenlábasom a 9 éves tudáselőnyével biztosan sokkal jobban tudja… a mit is? A számadatok a Hasbro és a Wizards of the Coast által közzétett adatok voltak, úgyhogy ha csak ők nem hazudtak, vagy tévedtek, akkor ezek nem lehettek nálam hibásak. A cikk másik fele pedig az én személyes véleményeimet tartalmazta. Nem szeretek formális lenni, de a 460/1992-es alkotmánytörvény 26-os cikkelyének, 2-es bekezdése szerint jogom van szabadon véleményt nyilvánítanom.
Igen, most az említett is mondhatja, hogy neki erre ugyanúgy joga van, viszont én személy szerint ki nem állhatom az olyanokat, akik csak ócsárolni tudják mások munkáját, de egy elismerő szót írni viszont nem. Gondoltam, hogy a fickónak, ha törlöm a megjegyzését, talán finoman tudtára adhatom, mennyit adok a véleményére, de pechemre csak még több, nem kívánt üzenetet kaptam. Mivel nem sokkal ezután a baráti köre megszállta a blogom, továbbá semmi kedvem egy óvodás szellemi szintjén levő felnőttel vitatkozni, végül töröltem a cikkem, a fiatalembert pedig tiltottam.
Most egy kicsit kitérnék az előző cikkre, melyben azt írtam, hogy a MTG egy pay-to-win, azaz fizess-hogy-nyerj játék. Lehet rám ujjal mutogatni, hogy tévedtem, meg nem is, szóval nézzük csak meg mi is váltotta ki a kölcsönös nemtetszést. Ahogy írtam, nagyjából 11 éve kezdtem, akkor még egyetemistaként, akinek nem volt saját bevétele. A kezdő zöld paklimat, ami a mai napig megvan, 15 euróért vettem, akkori körülményeimhez képest nem volt olcsó. Besztercebányai játékostársaim ennek ellenére sorra a padlóra küldtek, a folyamatos gyakorlás ellenére egyszerűen képtelen voltam nyerni. Ekkor kerültek szóba, az ú.n. „boosterek”, azaz a random kártyákat tartalmazó kiegészítő csomagok. 50 euró értékben vásároltam ezeket, a számomra hasznavehetetlen lapokat elcsereberéltem, így sikerült egy valamivel hasznosabb paklit összeállítanom. Az első helyi versenyemen viszont újra csak nagyon csúfos vereséget szenvedtem egy fiatal ellen. A klubtagok később felajánlották, hogy összeállítanak nekem egy személyre szabott, ütőképes paklit, ám amikor közölték ennek árát, az életkedvem is elment. Ennek fényében, kérem, ne állítsa senki, hogy a pénznek nincs szerepe a játékban!

2001-et írtunk és a Disney egy új ötlettel állt elő. A megszokott rajzfilm-musical ötvözet helyett a piacra dobta első tudományos-fantasztikus produkcióját, az Atlantisz: Az elveszett birodalom¹ című filmet, mely remekül párosította a Disney humoros stílusát Verne Gyula sci-fi világával. A film 1914-ben játszódik és egy Milo Thatch nevű nyelvész-térképész kalandos útját mutatja be Atlantisz rég elsüllyedt birodalmát keresve. A csapat célja Atlantisz szívének megtalálása volt, mely a legenda szerint egy végtelen energiaforrás. A hosszú és viszontagságos út után végül sikeresen megtalálják a város romjait, tucatnyi még élő, több ezer éves atlantiszi emberrel együtt. Milo, miután rájön, hogy a kristály, amit kerestek halhatatlanságot jelent az őslakosok számára, megállítja a pénzéhes Rourke parancsnokot és segít a helyieknek újjáépíteni a romvárost.
Ugyanebben az évben adta ki a Sony Computer Entertainment a film játékadaptációját², mely Playstation 1-en, GameBoy Color-on és Game Boy Advance -en is megjelent. A Eurocom csapata remek munkát végzett, ugyanis a játék hűen követi a film eseményeit, igaz 1-2 helyen hozzáadtak vagy épp elvettek a sztoriból. Bár a konzolok már használtak 3D technológiát, a karakterek kidolgozottsága azonban grafikailag nem a legjobb. Ettől függetlenül a végeredmény egy élvezhető akció-kaland játék lett, melyet a film rajongóinak, ha hozzá tudnak jutni, mindenképp ajánlok kipróbálásra.
A stúdió viszont a sikerrel nem volt megelégedve. A film költségvetése megközelítőleg 100 millió dollár volt, míg bevétele 186 millió. A nagyjából „csak” 86 milliós bevételt kevésnek ítélték meg, szkeptikusan állva a kérdéshez, hogy megér e még egy folytatást. Az eredeti tervek szerint a Disney egy Team Atlantis című tévésorozattal akarta fenntartani az alapkoncepciót, majd később egy másik egészestés mozifilmmel folytatódott volna a történet, mely az Atlantis 2: Lets get Milo címet viselte volna. Az első hibát ott követték el, hogy a sorozatból kihagyták az eredeti rendezőt, Kirk Wise-t, a stáb legtöbb tagjával együtt. Az elkészült első három rész nem nyerte el a nézők tetszését, így végül mind a sorozat, mind a film készítését leállították. A korábban említett 3 részt végül összevágták, és Atlantisz 2: Milo visszatér³ címen forgalmazták, mint a film folytatását.
2014-ben a Disney+ a többi süllyesztőbe került projektjel együtt a korábban tervezett második film félkész forgatókönyvét is kihalásztatta. A 2016-ra ígért folytatás az Atlantis 3: Attack of the Sabre Tooth címet kellett volna kapja. Több jelenetet is elkészítettek, a szinkronszínészek szövegét is felmondatták, ám a projekt újra csak zsákutcába jutott. Kirk Wise, akit ismételten rendezőnek kértek fel, egy 2020-as interjúban elmondta, hogy a folytatásban az első film másodlagos gonosztevője, Helga Sinclair lett volna az antagonista. A film végén a nőre egy égő léghajó zuhant, holtteste azonban nem került elő, így kiváló főgonosz lett volna, a napvilágot soha nem látott animációban.
Azóta a Disney vidámparkok visszavontak valamennyi attrakciót, melynek köze volt a franchisehoz, és bár a második film végén a város újra a tenger fölé emelkedett, a folytatás a tenger mélyére süllyedt és valószínűleg ott is marad.

1. https://videa.hu/videok/film-animacio/atlantisz-az-elveszett-birodalom-2zLnEycXNnqkxRoJ
2. https://www.youtube.com/watch?v=Z2YJiXjvbs4
3. https://indavideo.hu/video/return

Szemezgetés a magyar fordítók kontár munkájából:
Ahogy az Igénytelen szórakoztatás 12. részében már említettem, a Roger nyúl a pácban 1988 egyik legsikeresebb filmje volt. A magyar változatban a főszereplők hangját Usztics Mátyás és Szersén Gyula adta, és ez a többnyire jól sikerült fordítással együtt magyarul is emlékezetessé tette a filmet. A film egyik jelenetében azonban Eddie Valiant a Firkanegyed egyik magas épületéről zuhanva egy zászlórúdba kapaszkodik, megzavarva ezzel Csőrike (Tweety) sziesztáját, majd a madárkát „Csirki”-nek szólítja. Miután a főhős tovább zuhan Mickey Egérrel és Tapsi Hapsival találkozik, ahol a nyuszi megjegyzi: „Doki, ejtőernyő nélkül ugrasz?” Bárki, aki látta már a Bolondos dallamokat, tudja, hogy Tapsi Hapsi szállóigéje a „Mi a hézag, hapsikám?”, ami eredeti nyelven „What´s up, doc?” A fordítók egyértelműen nem néztek utána az alapanyagnak, így lehetséges, hogy a nyomozót a filmben egyszerűen ledokizták.
Az animék világát ugyanúgy nem kerülte el a magyar fordítók gyenge minőségű munkája. Valamiért a fordítók előszeretettel fordítják le a szereplők neveit(persze más produkciókban is, nemcsak az animében). Addig ezzel nincs is baj, míg a végeredmény egy épkézláb név, de nehéz megérteni, miért gondolták, hogy pl. a Yugioh sorozat egyik karakterét, Joey Wheeler-t, Kerekes Joey-ra kéne fordítani.
A másik viszonylag gyakran előforduló fenomén, hogy a műsorokba gyakran csempésznek szóvicceket, amiknek nincs magyar megfelelője. Természetesen a fordítók egy része úgy gondolja, hogy ezeket foggal-körömmel le kell fordítani, és nem lehet csak úgy valamilyen frappáns, saját magyar szöveggel pótolni. Így történt, hogy a Pokemon 3. Évadában, mikor Ash Chikoritája megmakacsolja magát, Brock a következő megjegyzést teszi: „Nyugodtan hívhatnánk Krabbynek is.” Az ingerlékeny, könnyen sértődő emberekre használja az angol a „crabby” kifejezést, míg ugyanakkor az egyik pokemon neve is Krabby. A poén az angol homonimára épít, magyarul viszont semmi értelme.
Hogy a számítógépes játékok világából is említsek, példának a 2007-es Agatha Christie: Halál a Níluson nevű játékot hoznám fel. A játék az ú.n. „hidden object game” zsánerébe tartozik, azaz legtöbbször egy holmikkal telepakolt helyiségben kell az oldalt felsorolt tárgyakat megkeresni, meghatározott időn belül. Itt a fordítók sokszor a csak a szavakat fordították csak le, nem néztek utána, hogy a programban az adott szó mit is jelent. Például az angol „iron” szónak több értelme is van, így az egyik pályán hiába keresnénk vasat, ahogy a magyar fordítás kéri, helyette vasalót kell keresni. Az egyik megbocsáthatatlan hiba viszont az egyik utolsó pályán vár minket. A hajó ebédlőjében „parasztot” kér tőlünk a játék, mivel a fordító az angol „peasant” (földműves, paraszt) szót összetévesztette a „pheasant” (fácán) szóval. Ugyanilyen hibának rovom fel az egyik bónuszfeladatot, ahol egy dobozt kell kinyitnunk képek segítségével. A megoldás az angol rímekben rejlik, ennek tudata nélkül azonban lehetetlen megfejteni a feladványt.
A legnagyobb fejtörést nekem mégis a Shrek egyik első jelenete okozta, ahol Farquaad vallatja Mézit a „Nagylepényről”¹. Hiába hallgattam meg a párbeszédet tucatszor, nem tudtam rájönni, hogy miről is fecseg a két karakter. Némi külső segítséggel végül megtudtam, hogy a viktoriánus háztartásokba élelmiszert, pontosabban pékárut szállító személyt hívták Muffin Man-nek (ezt fordították mellesleg elég bénán Nagylepénynek) és az erről szóló gyerekdal szövegét mondja a két szereplő felváltva. Mivel ennek nincs magyar fordítása, a megfelelő tudás nélkül a szinkronszöveg egy nevetséges, értelmetlen zagyvaság.

1. https://www.youtube.com/watch?v=nPm2D2Ft9dY

A stratégiai játékok fénykorukat a 90-es években élték. Félreértés ne essék, az ágazat ma is virágzik, ám a hatalmas kínálatnak köszönhetően mára egyik műfaj sem magasodik a többi fölé. Az 1985-ben, Las Vegasban alapult Westwood Associates, 1992-től Westwood Studios Inc volt az egyik leghíresebb fejlesztői csapat a piacon. Legismertebb játékaik a Command and Conquer sorozat részei, melyek egyfajta disztópikus, posztapokaliptikus jövőben játszódnak, mely sokak érdeklődését felkeltette.
A Red Alert sorozat Albert Einstein időutazását követi nyomon a múltba, ahol sikerül kitörölnie Adolf Hitlert a tér-idő kontinnumból, ezzel lehetőséget adva Stalinnak lerohanni Európát. A későbbi részben utóda, Alexander Romanov robbantja ki a 3. világháborút Amerika megtámadásával.
A Tiberian Dawn és Tiberian Sun alternatív univerzuma egy meteoritból származó intelligens, radioaktív kristály, a Tiberium terjeszkedését és ezzel a Föld átalakulását követi nyomon. A bolygón ezalatt háború dúl az ENSZ-hez hasonló szervezet, a GDI, és egy félkatonai terrorszervezet, a Nod testvériség között.
Említésre méltó ugyanakkor Frank Herbert Dune című könyve alapján készült azonos című játékuk is. Itt az Arrakis nevű bolygón csillogtathatja meg a játékos stratégiai ismereteit a fűszerekért harcoló Atreides vagy Harkonnen család bőrébe bújva. A történetből film is készült 1984-ben, melynek 2021-ben várható az új feldolgozása.
Sikerük másik titka, hogy az egyes pályák között élőszereplős kisfilmeket kaptunk, néha animált csatajelenetekkel fűszerezve. Bár pár kritikus szerint ez felesleges giccs, azóta sem mondhatja el magáról sok játékfejlesztő stúdió, hogy olyan híres színészekkel dolgozott együtt, mint James Earl Jones, Michael Biehn, Frank Zagarino, Ray Wise vagy Udo Kier.
A stúdiót végül 2003-ban egy másik titán, az Electronic Arts, azaz az EA Games vásárolta fel. Fejlesztőik nagy része az EA munkatársaként dolgozott tovább, míg páran végérvényesen felhagytak a játékfejlesztéssel. A volt tagok egy maroknyi csapata viszont ugyanebben az évben úgy döntött, hogy visszahozza a Westwood régi dicsőségét, így alapult meg a Petroglyph Games. Az elmúlt 18 évben mindössze 9 saját fejlesztésű játékuk jelent meg, melyeknek nagyja feledésbe merült a játékok végeláthatatlan tengerében. Egy azonban nagyon is emlékezetes maradt, csak nem épp úgy, ahogy szerették volna.
A 2006-os Empire at War című játék a Star Wars univerzumába vezényel minket. A történet közvetlenül a 3. film, a Sith-ek bosszúja cselekménye után folytatódik és a Galaktikus Birodalom és a Lázadó Szövetség közti polgárháborút mutatja be. A Petroglyph fejlesztői ugyanazt a mechanizmust vették alapul, mint a korábbi Westwood játékok, így a játékmenet élvezhető. A játékosoknak bolygókat kell elfoglalniuk, hogy pénzt szerezzenek és fejleszteni tudják a harci felszereléseiket. A csaták két hadszíntéren folynak, az űrben és a bolygók felszínén. A két rivális csoporton kívül feltűnik még a kalózok csoportja is, akik hol segítik, hol hátráltatják a cselekményt. Több szövetséges, ellenséges vagy épp semleges lény is felbukkan, pl. a rancor, wampák, jawák, tuskenek, huttok.
A Birodalom történetszála Darth Vaderrel kezdődik, aki a Halálcsillag tervrajzait ellopó lázadókat keresve meghódít jó pár bolygót. Később csatlakozik seregéhez Veers tábornok, Palpatine uralkodó, sőt, egy küldetés erejére a fejvadász Boba Fett is csatlakozik a hadsereghez.
A Lázadók története viszont rendkívül monotonra sikerült. Az ikonikus karakterek nagy részét, mint Han Solo-t vagy Chewbacca-t csak egy-egy küldetésre kapjuk meg, Luke Skywalker csak a végső csatára toppan be, míg Yoda vagy Obi Van Kenobi fel sem tűnnek. A lázadók nem tudnak fejleszteni, új fegyvereket úgy szereznek, hogy ellopják azokat. Emellett igencsak frusztráló, hogy az ellenség unfer módon korlátlanul képes újabb és újabb egységeket harcba küldeni, amire nekünk nincs lehetőségünk. Summa summarum, ezzel a játékkal a fejlesztők könnyen visszanyerhették volna elveszett hírnevük, ám sajnos az elkövetett hibák miatt csak egy „digitális félsikerre” futotta.

A hibrid, azaz több műfajt ötvöző filmek nagy népszerűségnek örvendenek az 1900-as évektől egészen napjainkig. Bár technikailag egy film már akkor is hibridnek minősül, ha egy másik műfajból akár csak pár másodpercnyi is szerepel benne, most csak azokat említem, melyeknél ezek egyforma mértékben voltak jelen. Ebben a részben kizárólag az élőszereplős/animált hibrid filmekről lesz szó, aranykoruktól egészen a jelen filmvilágának ötlettelen árnykoráig.
Az 1988-as Roger nyúl a pácban¹ című film az év egyik legsikeresebbje volt. A humortól kezdve, a krimin át, egészen a szerelmi szálig minden megtalálható benne, a két főszereplő, Bob Hoskins és Christopher Lloyd alakítása pedig csak hab a tortán. Az animált szereplők sem tűntek feledésbe a film lecsengése után, Roger feleségét, Jessica Rabbitet mai napig a legvonzóbb animált szex szimbólumként tartják számon, míg a másodlagos gonosztevők, a firkarendőrség tagjai, komoly rajongótábort építettek fel az évek alatt. A film kapott egy folytatást képregény formájában, melyet eredetileg 1989-től terveztek megfilmesíteni, ugyancsak Bob Hoskinsszal a főszerepben, ám erre a színész 2014-es haláláig nem került sor. 2022-re tervezik a film folytatását, mely inkább az első film előzményére és a szereplők múltjára épít majd, de jelen pillanatban kérdéses, hogy a projektből lesz e bármi is.
Hasonlóan sikeresnek mondhatja magát az 1996-os Space Jam – Zűr az űrben² is. A film főszereplője a 80-as, 90-es évek egyik legismertebb NBA játékosa, Michael Jordan, de hosszabb-rövidebb szerepet kaptak ismert színészek is, mint Bill Murray vagy Wayne Knight. A film egyik szála Jordan magánéletét mutatja be, míg a másik a Jordan és a Bolondos Dallamok (Looney Tunes) szereplőinek kosárlabda-mérkőzését a Mamlasztárok csapata ellen. A film humoros, kedvelhető, viszont nehéz behatárolni, hogy ki is volt a célközönség. A gyerekeket ugyanis aligha köti le Jordan magánélete, míg a leegyszerűsített cselekmény a felnőttek körében inkább unalmasnak hatott. 2021-re várható ennek a filmnek is a második része, melyben LeBron James alakítja majd a főszerepet.
A 2003-as Bolondos Dallamok – Újra akcióban³ című film viszont komoly bukás volt. Hiába szerepeltek benne nagy nevek (pl. Brendan Fraser, Timothy Dalton, vagy Steve Martin), a sztori csupán az ACME gyár őrült igazgatójának terve körül forog, hogy mindenkit majommá változtasson a bolygón. A karakterek jellemvonásai nincsenek jól kidolgozva, a sztori tele van klisékkel, a gonosztevőnek semmilyen indítéka nincs és a szokásosnál is több és főleg indokolatlan „cameo” (pillanatnyi vendégszereplő) van benne a kelleténél.
A napokban megjelent, 2021-re várható Tom és Jerry film előzetese a nézőkben vegyes érzéseket váltott ki. Elsősorban, az a kérdés vetült fel, hogy miért kell a Disney-t majmolni, miért kell minden sikeres franchise-ból folytatást készíteni. Nyilvánvaló, hogy a pénz motiválja a producereket, ám ez az utóbbi időben a minőség rovására ment. William Hanna és Joseph Barbera 1940-ben alakult macska-egér párosa, bár megjelenésükben állatok, tulajdonságaik által emberivé váltak. Az 1992-es Tom és Jerry a moziban⁴ című rajzfilm pontosan ezt tette tönkre. A címszereplőkről kiderül, hogy tudnak beszélni, ezzel híres mimikájuk el is tűnik a vászonról. A sztori pedig egyáltalán nem illik a folyton marakodó duó világába – egy Robin Starling nevű lánynak, aki megszökött gonosz gyámjától, segítenek megtalálni az apját. A bevétel alig fedezte a kiadásokat és félő, hogy a korábban említett erőltetett folytatás is erre a sorsra jut.

1. https://videa.hu/videok/film-animacio/roger-nyul-a-pacban-1988-qs8QJvEhNQhykqrp
2. https://videa.hu/videok/film-animacio/space-jam-zur-az-urben-1996-film-teljes-dKneaqXwnRr4U4p1
3. https://videa.hu/videok/film-animacio/bolondos-dallamok-ujra-bevetesen-hd-bevetes-bolond-dallam-NfefHcIoTPHc3Zhj
4. https://videa.hu/videok/film-animacio/tom-es-jerry-a-moziban-1992-82-perc-tkQV0ERXbnAq6iFa