Úgy egy éve megismertem egy remek srácot. Akkor, egy évvel ezelőtt, kimentem vele. Ugyanúgy munkanélküli voltam, mint most, épp munkát kerestem. Hosszú órákon át beszélgettünk. Szó szerint ideges voltam, nem tudtam mit várhatok tőle. Viszont nagyon aranyos volt. Munkaajánlatokat sorolt nekem. Ezután felhívott magához a lakására, de nem akartam menni. A legrosszabb viszont a búcsúzás pillanata volt. Megkérdezte kaphat e legalább egy búcsúcsókot. Tömören annyit feleltem, hogy nem az esetem. Tudom, hazudtam neki is, és magamnak is.

Ostoba és illetlen dolog volt részemről, hogy elutasítottam. Azt akartam, hogy azt érezze irántam, amit én iránta. De amit valójában érzek, azt szavakkal leírni nem tudom.

Bár mindig hallhatnám lágy hangját. Amikor a verseit olvasom, felforr a vérem. Ahogy gyengéden megérint, megcsókol, érzem a vérében folyó szenvedélyt. Szemei melegséget, elégedettséget árasztanak magukból, valahányszor csak rám néz. De ölelése mély fájdalmat hordoz magában, amitől mai napig nem tudott szabadulni.

Nem akarom, és nem is fogom az érzéseit bántani. Egyformán érzünk.

Persze neki is vannak hibái, de még azokat is szeretem benne. Tudom min mentél keresztül, és én elfeledtetem veled a múltat. Csak légy boldog mellettem. Csakis mellettem. Megérdemled, hogy olyan nő legyen melletted, aki szeret, véd, megbecsül és semmit nem akar megváltoztatni rajtad.

Eljött az este, szerelemmel és szenvedéllyel teli. Újra magam mellett érzem, az a nézés, az az érintés, azok a csókok. Aztán a zarándokutadra indulunk. Gyönyörű így kettesben. Ölelésedben az idő valahogy máshogy telik. Érzem, hogy remeg a testünk. Szerelmed megérint.

Együtt élni át minden szépet… még ha bonyolult is lesz…

Így fejezem ki az irántad érzett szerelmem…