Az erkélyen állok, kémlelem a tájat,
De régmúlt szerelmem magára még várat.
Egyszer csak felbukkan, nézem, ahogy lépked,
Az úton átér, az iskolába téved. 

Egyszer csak megfordul, azt hiszem, még szeret,
De erről nekem, nem ad már semmi jelet.
Három év, ennyi volt, neki az semmi már,
Emléke rólam nem mond neki semmit már. 

Lesz szalagavató, meghívják a népet,
Fel fog tenni magukról, újra sok képet.
Később lesz ballagás, megint fent lesz sok kép,
Talán utána az életemből kilép. 

Iszok és sírok majd, ordibálok mással,
Ezzel sajnos másra leszek kihatással.
Talán eldobom azt, aki tényleg szeret,
Mert lelkem gyötri a magány és gyűlölet. 

Azt hittem, te vagy az igazi szerelem,
Senki más úgy, mint te, nem értette lelkem.
Neked nem szerelem vagyok, csak ismerős,
Barát, ki kedves, törődő, okos, erős. 

Csak nézek utána, el sose felejtem,
Még maga sem tudja, mennyire szerettem.
De neki a szerelem csak pénz és játék,
Pasidhoz, ki tudja, mit szólnak anyádék. 

Ki tudja még mi lesz, mit hoz majd a jövő,
A párod mindig lesz e ilyen törődő,
Eljegyzés vagy gyerekek, talán csak magány,
Nem rám tartozik, lehet épp rabszolgalány. 

Csak éljem túl ezt a telet, s a nyarat,
Nem kell hozzá más, csupán erős akarat.
Jövőre ilyenkor nem látlak már menni,
S talán könnyebb lesz majd elfelejteni.