Sajnos senki sem ismer igazából engemet,
Valójában, csak ezért írom eme versemet.
Mások egy megveszett mérges kígyót látnak bennem,
De legbelül csak egy szelíd galamb az én lelkem.

Hasonlítanám magamhoz például a rózsát,
Ami magányban, bánatban hullajtja a szirmát.
Csakhogy ez a sok szép szirom mind kék, és nem vörös,
Talán ezért lett a virág ettől oly különös.

A költészet neki víz, mi őt életben tartsa,
Erő, ami az életben maradásra hajtsa.
De a növénynek föld kell, hogy az újra kihajtson,
Ahogy nekem a szerelem, hogy előre hajtson.

Szárán nem támadásra van a sok hegyes tövis,
Csak tetteti, hogy olyan, mint egy harcias tigris.
Csak védekezik, közben pedig fejét csóválja,
Közel kerülni hozzá van, aki megpróbálja?

Sokan próbálták, de csak letéptek egy virágot,
Ezzel együtt tönkretettek bennem egy világot.
Bár a bokor kihajt, vele meggyógyul a lelkem,
Újabb rózsaszálát letépni már nem engedem.

Te, akit várok, ezt a lényt még megcsodálhatod,
Nézheted sokáig, de soha meg nem kaphatod.
Egy feltétellel odaadom neked kölcsönbe,
Ha én megkapom a szíved s lelked örökbe.