Egyszer volt, hol nem volt, valamikor régen,
Falu szélén élt egy toronyőr szerényen.
Egy dolga volt, figyelmeztetni a várat,
Ha fenyegetné közeledő hadjárat.

Tornya mellett kút, oda járt inni egy lány,
Lement hozzá, úgyis gyötörte a magány.
Vörös hajú Erzsike, mosolygós, kedves,
Már első látásra belé lett szerelmes.

Ha látta, hogy jön, őrhelyéről kipattant,
Hamarosan az első csók is elcsattant.
Együtt voltak a nap minden percében,
Veszély közelít, de nem látta meg idejében.

Észbe kap hősünk, ni, megmozdult a határ,
Fekete felhő, közeledik sok tatár.
Meggyújtja ugyan a máglyát, de már késő,
Záporozik a sok nyíl, akár az eső.

Egyetlen esély van, mindenki a várba,
Talán szerelme már ott van és őt várja.
De a lány sehol sincs, szívét ez bántja,
Tán kedvesét soha többé már nem látja?

Bár él még ugyan, sajnos fogságban tartják,
Nem hagyja, hogy őt rabszolgának eladják.
Ruhája, mint kötél, felakasztja magát,
Közben az őr a várban érzi halálát.

Összeteszi két kezét, elmond egy imát,
S a várfalról a mélybe veti magát.
Testük eltűnt, egyszerűen köddé váltak,
De angyalként mindig ott lesznek egymásnak.