Csonkig elégett cigarettám morzsolom,
Közben a félig kihalt várost bámulom.
Napsütötte tájat kémlel tekintetem,
De a nyugtom, valahogy akkor sem lelem.

Születünk, meghalunk, de élünk e talán,
Vagy halálunk előtt döbbenünk rá csupán,
Hiába jön sok meleg nyár, és hideg tél,
Egy nap elvesztesz valamit, mit szerettél.

Még előttem a jövő, mögöttem a múlt,
Nem bánom, de sajnálom, hogy így alakult.
Amivel törődöm, az csakis a jelen,
Ám úgy érzem, rosszkor vagyok és rossz helyen.

Egyedül e kényszer karanténba zárva,
Reményteljesen a megmentőmre várva.
Mivel mást nem tehetek, egyre csak írok,
Lehajtva fejem, ne lásd, miattad sírok.